Csavaros DNS-szálak magasan az égen

Áltudományos verselemzés Pintér Gergővel I.

2016. május 13. - át változat
Pintér Gergő,  matematikus,  a (halál;orgazmus) zenekar énekes dalszerzője

Gergő, azonkívül, hogy matematikából doktorál az ELTE-n, óraadó ott és a BME-n, valamint a Matemorfózis ismeretterjesztő előadások atyja, a (halál;orgazmus) zenekar énekes-dalszerzője, illetve a Tűfokán elnevezésű nógrádi minifesztivál egyik szervezője is egyben.

A Gergő által a (halál;orgazmus) zenekar számára írt elképesztő szövegek jelentős része – előképzettségének lenyomataként – tudományos vonatkozásokkal bír. Szerzőjük az egyes számokat kivesézve fog átrepíteni minket a tudomány-filozófia elektromos kisülésektől zajos légterén, miközben a számok születésébe és a zenekar életébe is intim betekintést nyerhetünk. (Előzmények: Halál, Orgazmus, Gravitáció...)

Fehér fényt eszik és színeket szarik a hipp-hipp-hopp hippigeneráció.

Pintér Gergő vagyok, a (halál;orgazmus) dalszövegírója és énekese. Ez pedig egy áltudományos verselemző cikksorozat a zenekar első négy évéről, a sorok közt megbúvó biológiai, csillagászati, matematikai jelenségekről. Azt mondják, a költészetet megöli, ha megmagyarázzák. Nálunk pedig nincs titok, közelebb lehet jönni nyugodtan, itt nem lesznek válaszok, csak még több kérdés. Ami elillan, ha ránagyítunk, az eredetileg is csak optikai csalódás volt.

Ha pedig netán valaki mégis úgy érezné ez után, hogy elszállt a varázs, meg kell, hogy nyugtassam: mire vége ennek a 6 részes cikksorozatnak, megérkezik a harmadik lemez.

Egy szép tavaszi napon Ferdi és Laci hívtak telefonon. Mint kiderült, aznap reggel óta filmet forgattak Laci életéről (Csak anyámtól félek (2012)), ehhez kellettem nekik. A forgatás szünetében Ferdi arról érdeklődött, hogy miért nincsen zenekarom, pedig olyan jó dalszövegeim vannak – legalábbis Ferdi szerint, mert én akkor már évek óta lényegében nem írtam dalszövegeket. Ez Ferdit nem zavarta különösebben, közölte, hogy csinál nekem zenekart, ő lesz a dobos. „Laci, ugye leszel a basszusgitáros?” – kérdezte tőle Ferdi, de Laci akkor már nem volt túl kommunikatív állapotban. Sebaj, hallgatás beleegyezés. Azért azt érdemes tudni, hogy Ferdi alapvetően gitáros-énekes volt a Verőköltőben, csak elkezdett dobolni tanulni, Laci pedig a Románia nevű totálpunk csoportosulás énekeseként vált hírhedtté – ilyen közegben nem csoda, hogy elkezdtem újra dalszövegeket írni. Én még zöldfülű voltam, megkérdeztem, ki lesz a gitáros, mire leoltottak: gitáros az nem kell, mert mindig szólózna. Ha nem, hát nem.

(halál;orgazmus) zenekari fotó
A zenekar

Az első próbán megírtuk az első három dalunkat, aztán két hét alatt még vagy tízet.

Az Amikor reggel szövege akkor már megvolt. A Rituális Rémtettek „Éjjel, mikor hazamegyek, másmilyen pofákat vágok...” kezdetű dalára reflektál, saját szórakoztatásomra készült. Nem lett túlgondolva, hirtelen ötletből született hirtelen szöveg, és ugyanilyen hirtelen lett belőle dal is az első próbán. 1 perc 10 másodpercig tart, szólóval együtt.

Ezen kívül a Royal Bitter és a Hippigeneráció szövegét vittem, Ferdi meg két basszustémát hozott. Megnéztük az elsőt, pont illett a Hippigenerációra. A másik egy keringős téma volt, énekeltem rá, ami jött. Utólag a telefonos felvételről írtam le a Quineka szövegét, úgy, ahogy volt.

Csanki egyből azt mondta, hogy nem érti ezt a dalt: ez most dicséret vagy fikázás akar lenni? Pozitív vagy negatív hős a főszereplő, a Hippigeneráció? Jó kérdés, Laci!

Lehetséges-e egy életérzés, egy szubkultúra, egy társadalmi berendezkedés genetikus öröklődése? Egy látomás egy 2011 őszi Rehab Nation – Presszó Tangó Libidó koncertről, amiből eredetileg egy képet szerettem volna festeni. Nagy színes DNS-ek a felhők között. Oda költözött a hippiség, egy nagy, gomolygó, önmagát továbbörökítő állat formájában ott él az eszme, az érzés, amely a földön nem találta meg a helyét. Vagy nem is él ott semmi, csak egy délibáb, optikai csalódás. A fénytörés játéka, akárcsak a legelterjedtebb jelképük, szivárvány. Az egó tökéletes megsemmisülése, eggyé válás, az egyetlen életműködés a fehér fény színekre bontása. Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei című regényében éltek hasonló lények, a harmóniumok, ők a barlangfal kőzetének a rezgéseivel táplálkoztak. Semmi más igényük nem volt, a falra tapadva élvezték a "dorombolást". A harmóniumok elektromágneses változata a hippigeneráció, amelynek semmi másra nincsen szüksége, csak fényre, és boldogan osztódik a felhők között. Egyesíti magában a sokszínűséget és összetevőire bontja az egységet. Néha megcsap minket is a szele egy-egy Művészetek Völgye vagy Tű Fokán erejéig.

Hippigeneráció rajz

Lehetséges-e egy életérzés, egy szubkultúra, egy társadalmi berendezkedés genetikus öröklődése? Mi tud öröklődni? A DNS felfedezése óta az ebben tárolt információt tekintjük örökíthetőnek, a sejtosztódás során az öröklődik gének formájában. A gének kódolják el a sejtek vázát alkotó fehérjéket, így voltaképpen a szervezet felépítését és működését. Ezért képzeljük úgy, hogy egy testi maradványból kinyert örökítőanyag segítségével rekonstruált élőlény tökéletes mása – klónja – lenne az eredetinek.

Biztos ez? Az egypetéjű ikrek génállománya gyakorlatilag teljesen megegyezik, egymás természetes klónjai. Mégsem ugyanaz, és nem is ugyanolyan a két ember, vajon miért? Mert a gének a környezeti ingerekre adott válaszainkat határozzák meg. Úgy gondolom, hogy a környezeti hatások nagyon agyafúrt módokon, kaotikusan befolyásolják azt, hogy egy élőlény mivé válik. Pusztán azzal, hogy nem tudnak egy időben egy helyen lenni, még ha egy iskolába is járnak, egymás mellett ülnek a padban, az a pár méter távolság másfajta perspektívát nyújt a világra, és az ebből fakadó különbség az évek alatt összegződik és más-más irányba formálja a két lényt. Hát még a nagyobb környezeti különbségek!

(halál;orgazmus) Coitus albumborító
(halál;orgazmus) albumborító: Coitus

Beszélünk az egyes tulajdonságok öröklődéséről, örökíthetőségéről, és ezek a kérdések általában nincsenek tisztázva. Újabb és újabb tudományos eredményekkel állnak elő, hogy öröklődik-e a cukorbetegség, a homoszexualitás, a daganatos megbetegedések kockázata, a mentális betegségek, az intelligencia vagy akár a humorérzék. Nagyon vigyázzunk az ilyen jellegű eredményekkel! Mert a gének a környezeti ingerekre adott válaszainkat határozzák meg. Egy-egy kutatás lehet, hogy csak statisztikai vizsgálatot jelent, és eltereli a figyelmet a lényegről. A kimutatott összefüggés esetleg csak egy tünete valami lényegesebb kapcsolatnak.

Mint a Szavak nélkül című filmben, amikor a mozgás- és kommunikációképtelen fiú új intézetbe kerül, ahol nem eszik, mert mindig elharapja a száját. A nővérek erre kihúzatják az első két fogát – pedig elég lett volna felültetni őt az ágyban, amikor etetik!

Jól példázza a problémát a “genetikai ikerparadoxon”. Képzeljük el, hogy egy egypetéjű ikerpár két tagja “zseni-gént” örökölt. Mindkettőjüket beíratjuk egy-egy iskolába, mégis azt tapasztaljuk, hogy az egyikük – zsenihez méltóan – jól teljesít, a másik viszont nem tanul, bukdácsol. Nem veszünk észre semmi különbséget, mindkettő jó iskola, jó tanárok stb. Hogy lehet ez? Hát például ha az egyikük tanára rosszindulatú, vagy valamit nem ért a tananyagból, nem jól mondja el. Mi nem vesszük észre, ha nem feltűnő, vagy ha megjátssza magát, de az oda járó testvér észreveszi, hiszen zseni! És mivel így nem látja értelmét, hogy ennek a tanárnak megfeleljen, vagy átlátja, hogy a tananyag hülyeség a tanár interpretálásában, nem tanul. Aztán beskatulyázzák, ő pedig elveszíti az érdeklődését, a lelkesedését. Az egész életét megváltoztatja egy olyan apróság, ami benne sem feltétlenül tudatosul. A példa jól mutatja az öröklődés kaotikus viselkedését: egy hajszálon múlhat, hogy valaki milyenné válik, azonos gének mellett! Ezt érdemes szem előtt tartani minden ilyen irányú kutatásról szóló beszámoló olvasásakor.

Szatmári Sándor Kazohínia könyvborító

Lehetséges-e egy életérzés, egy szubkultúra, egy társadalmi berendezkedés genetikus öröklődése? Lehetséges-e egy szeretet alapú társadalom eljövetele? Amelyben nincsenek háborúk, nincs rosszindulat, mindenki békében, egymást segítve él. Ahol elfogadják a sokszínűséget, nincs kirekesztés, mindenki egyenlő. Lehetséges-e egy ilyen társadalom működése? Boldogok lennének-e egy ilyen társadalom tagjai? Nem unnák magukat halálra? Nem csinálnák csak azért is bajt? Hogyan viszonyulnak egymáshoz az életünknek színt adó apró viccelődések, játékok, csínyek az egymással való kitoláshoz, a gonoszsághoz, a bűnhöz? Vajon nem csak nagyságrendi különbség van, ugyanannak a jelenségnek a különböző intenzitású megjelenései ezek? Rettenetesen durva szatirikus értekezés erről a témáról Szathmáry Sándor Kazohínia című regénye.

Ez a jelenség pedig az élet fény-árnyék alapú működése, a jó és a rossz állandó birkózása. A társadalmat nem az értelem és a célszerűség vezérli, hanem az egymás ellensúlyozására létrehozott értelmetlenségek és halandzsák irányítják az élet minden területét. Nincs ezen mit csodálkozni, hisz az agyunk is serkentő és gátló funkciók küzdelmével végzi el az egyes feladatokat, az élővilág egyensúlya is a fajok örökös harcára épül. Ez az értelmetlen vibrálás nem állhat meg, mert ez maga az élet, vagy talán az élettelen is, ez maga a lét. Az egyensúlyi pont megtalálása és az abban való megnyugvás a nirvána, a megsemmisülés.

Egy olyan gondolattal búcsúzom mára, amit a Matemorfózis előadássorozat biológus előadójától hallottam, és azóta szöget ütött a fejembe.

Lehetséges-e egy életérzés, egy szubkultúra, egy társadalmi berendezkedés genetikus öröklődése? Gimnáziumban biológia órán megkülönböztettünk egyeden belüli és egyed feletti szerveződési szinteket: sejt, szövet, szerv, szervrendszer, szervezet, egyed, populáció stb. Az egyed ott áll középen, mint egy éles biológiai határ, belül a biológia, kívül a társadalomtudomány, ha emberekről van szó. A hangyákról persze köztudott, hogy nem lehet ennyire feketén-fehéren kezelni őket, az egész hangyabolyt – a társadalmat – is lehet, és sokszor célszerű egy egyednek tekinteni. De ez nem csak a hangyákkal van így, valójában minden esetben elmosódik a határvonal, csak nem ennyire. Az emberi szervezet is egy társadalom, a sejtjeink társadalma. Meglehetősen diktatórikus társadalom, minden sejtnek dolgoznia kell a saját szakterületén az agyból jövő utasítások szerint. Rabszolgák. A kilengéseket nem tűrik, azonnal jönnek a limfociták és a szabotőröket halálbüntetés sújtja.

(halál;orgazmus) - Hippigeneráció

A hippitársadalomnak egy szivacstelep felelne meg, ott mindenki egyenlő, szabadon ki lehet válni, más csoportokhoz csapódni stb. Az életfunkciókat sem viszik túlzásba, áteresztik a vizet, és amit kiszűrnek, azt eszik.

És az emberi társadalom is egy szervezet. Mindenféle társadalmi konfliktust le lehet úgy is fordítani, hogy arról megy a vita: milyen élőlény szeretnénk lenni. A fasizmustól kezdve a hippikig minden társadalmi eszme megindokolható, mint ezen élőlény túlélési stratégiája, próbálkozása az evolúciós életben maradásra. És mindegyik működési módnak megvan a megfelelője más-más fajok egyedein belül.

Így újra föltéve a kérdést: Lehetséges-e egy életérzés, egy szubkultúra, egy társadalmi berendezkedés genetikus öröklődése? Megvalósulhat-e a szeretet alapú társadalom, a béke? Megszűnhetnek-e a harcok? Kiléphetünk-e az evolúció által ránk kényszerített természetes küzdelemből? Vagy esetleg választhatjuk az egyenlőséget, az értelmet és a békét túlélési stratégiának, és ezzel talán – egyszer – egy súlycsoporttal följebb léphetünk a lények iszapbirkózó világbajnokságában?

A bejegyzés trackback címe:

http://indiecrawford.blog.hu/api/trackback/id/tr48707658

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.