Első programjaimat egy Enterprise típusú mikroszámítógépen írtam – ez a PC-k elődje, a híres Commodore 64 és ZX Spectrum unokatesója – valamikor a méltán szép emlékű, gondtalan 90-es évek hajnalán. Ez a nagyszerű kütyü, mely most ünnepelte 30. születésnapját, valóságos erőműnek számított a maga idejében 4 MHz-es(!) órajelű processzorával, 128 KB-os(!) memóriájával és 256 hipnotikus szín megjelenítésével. A gép külalakja, piros, kék és zöld gombjai, a beépített kis joystick láttán a vad izgatottság közepette ugyan arra gondolt gyerek és felnőtt: játszunk már, játszunk már, játszunk már!
Miután rákötöttük a TV-t, majd bedugtuk a kazettás magnót, már kezdődhetett is a játékprogramok beolvasása. A magnó kimenő jelét egyszerű jack-kábel segítségével kellett rákötni a számítógépre, megadni a megfelelő instrukciókat a gépnek, majd megnyomni a play-t. Mármint a magnón...
Ekkor életünk első(!) 'Loading' felirata kíséretében a beépített hangszórókból felcsendült a programot kódoló dallam, ez a furcsa sípoló zene, mely a későbbi betárcsázós modemek hangja miatt lehet még némileg ismerős. Más talán zajnak nevezné, de számomra zene volt ez, vagyis inkább fenséges muzsika és nem sok kellett hozzá, hogy összefusson a nyál a számban ha felcsendült.
Akadt azonban egy különös, másik módja is, hogy az ember programokat diktáljon a gépbe. A számítástechnikai lapokban, a géphez készült kiadványokban fellelhető programkódokról beszélek, melyeket sorról-sorra begépelve, kínosan ügyelve a „helyesírásra”, szintén csodálatos dolgokra volt rávehető a cucc. Noha működésük mikéntje szinte annyira mágikusnak tűnt, mint a kazettás módszer digitális kígyóbűvölése, azért a kriptikus szavak és számok látványa mégis csak egy csarnokkal beljebb engedett a computer programozás elvarázsolt palotájába.
A géphez mellékelt IS-BASIC (ez egy magyar vonatkozásokkal is bíró programnyelv) füzetecske egy kissé száraznak bizonyult még nekem abban a korban, ellenben a hamarosan fölfedezett Hetedhét Enterprise sorozat végérvényesen megszerettette velem a kódolás művészetét, amiért nem lehetek elég hálás a kifejezetten gyerekek számára szánt könyvek szerzőinek.
Sok idő eltelt azóta, én pedig túl vagyok már több cégen és több ezer sornyi programkódon is. Ebben az iparban az biztos, hogy semmi sem biztos. A tanulás teszi ki az idő jó részét - vonzó terep annak aki szeret tanulni. A gyakorlati oldal a problémák megoldásáról szól, és minden egyes megoldás új sikerélményt és megerősítést ad, és egyben kibontja a tudás egy újabb réteget. Az ember néha megrészegül ettől, titkos tanok beavatottjának, mágikus litániák tudójának érezve magát, ami nem is rossz párhuzam ha Arthur C. Clarke 3. törvényére gondolunk.
A programozó tehát időről időre kénytelen figyelmeztetni magát, hogy akadnak fontosabb dolgok is, hogy a mágia könnyen feketemágiaként emésztheti föl használóját, hogyha öncélúvá válik..
∗
Első komolyabb sikerélményem úgy is mint első önálló megoldott problémám, melyre ma már csak úgy tekintek vissza, mint az első programomra, noha ez nem teljesen pontos, de mégis, szóval az első programom családunk egy barátjához köthető aki látva, hogy a körülöttem lévő felnőtteket folyamatosan azzal bombázom, hogy adjanak nekem valami programozni valót, frappáns feladványt eszelt ki.
Nem könnyű olyan feladványt adni valakinek melynek megoldhatatlansága nem is kedvetleníti el az embert, de azért épp elég nehéz ahhoz, hogy sikerélményt adjon. (Aki valaha tervezett már játékot az jól ismerheti ezt a dilemmát...) Én még elég fiatal voltam, emberünk pedig egy kicsivel fölé lőtt, de azért lelkesedésem nem lankadt és annál nagyobb öröm volt egy-két évvel később, talán már QUICK BASIC dialektusban vagy TURBO PASCAL nyelvben, és jól lehet a jó öreg Enterprise helyett már PC-n, de venni az akadályt...
A feladat egyszerűen hangzik: mozogjon egy labda a képernyőn úgy, hogy visszapattanjon ha falat ér.
Szóval ez volt nekem az első, ezzel indult útjára sok minden, többek közt most ez a blog is!