Régóta tartozom már magamnak és nektek is ezzel a poszttal... A science-fiction soha nem látott népszerűségnek örvend, a fantasy-val karöltve mondhatni, hogy meghatározzák a korszakot. A sci-fi a szingularitás felé való rohanás az újabb és újabb technológiai forradalmak kísérőjelensége és ösztönzője egyszerre. Asimov, Lem, Arthur C. Clarke, Philip K. Dick, Ray Bradbury, Frank Herbert, Douglas Adams... A sort jó hosszan lehetne folytatni és mára már azoknak is ismerősen csenghetnek a nevek, akiket koránt sem hoznak lázba a Robotika Törvényei, vagy a Végső Válasz*, illetve akiknek gőzük sincs, hogy kell kiejteni (nem hogy leírni) azt, hogy Kwisatz Haderach. Egy fénykardot manapság talán már bárki meg tud különböztetni egy térhajtóműtől, mégis meglepve, sőt már-már felbőszülve tapasztalom, hogy még a sci-fi iránt amúgy érdeklődő ismerőseim körében is milyen kevéssé ismert a magyar klasszikus, Zsoldos Péter neve.

Nem túlzok, ha hazánk egy, a számítástechnikán túlmutató kultúrkincseként írom le a korszakot, melyről a független filmes, Matusik Szilárd legújabb alkotása megemlékezik. A Vakondok sorozat negyedik, Végigjátszás alcímet viselő tagja nem csak, hogy méltó a szintén fontos, és izgalmas témákkal foglalkozó előző részekhez, de bátran nevezhetjük a legkiforrottabbnak is mind közül. Nem filmkritikát szeretnék azonban írni, helyette röviden vázolnám a filmben kibontott, a számítógép-ipar, a játékok, valamint a magyar történelem kataklizmáinak találkozásából következő eseményeket.

Női programozó princípium sorozatom trilógiává magasztosul a következőkben, hiszen Grace Hopper ellentengernagy, vagy ahogy emlegetni szokták, Amazing Grace* természetesen nem maradhat ki egy ilyen szériából.

Az ünnepek nagy dírrel-dúrral elvonultak, a mínuszok besunnyogtak, mindeközben pedig szépen, csendben egy évessé vált a blog. Bizony, tavaly ilyen tájban vallottam először a programozó lét setét romantikájáról, majd pár napra rá bemutattam azt a gép-csodát is ami az első lökést adta nekem e pályán. A többi pedig már úgymond történelem...

[A teljes, eredeti tartalom és az extrák megtekintéséhez kattints ide]

Úgy esett, hogy hű segítőmmel és társammal a bugok elleni harcban valamint a blog arculatának megteremtőjével, Design Lindával utunk Berlinbe vezetett. Utazásunk indokai pofátlanul mentesek voltak az informatikától, de a dolgok persze gyökeres fordulatot vettek, amint értesültem a Videojáték Múzeum Számítógépes Játék Múzeum létezéséről, melyet valami külünös oknál fogva errefelé Computerspiele Museum-nak hívnak. Azonnal aktivizáltam Lindát, aki történetesen a nagyvárosi tájékozódás fekete öves mestere, és órákon belül a jeles intézmény kapuja előtt álltunk.

Blogom eddig rövid pályafutásásnak íve, ami a tematikát illeti, felrajzolható a programozás-űrkutatás-női princípium vonalon. Ez az ív pedig markánsan vezet minket tovább a nőhöz, akinek programozói tudása lehetőve tette a holdraszállást egy olyan korszakban, amely egyszerre tekinthető az űrhajózás és az informatika hőskorának is. Margaret Hamiltonnak hívták az illetőt.

Igen, az első programozó nem csak, hogy nő volt, illetőleg hát ember, de nem is akármilyen ember volt, illetőleg hát nem is akármilyen nő.