Oké, elismerem, a szemét szó elég erős, de összességben sem a Gateway to Space, vagyis a Nemzetközi Űrkiállítás tartalma, sem annak formája, illetve annak keretei sem késztetnek pozitív kritika megfogalmazására.
Az early bird jegy 20%-os kedvezménye fölött érzett mennyei öröm rögtön elillan, amint a helyszínen szembesülünk a 200 forintos ruhatárral, ami természetesen kötelező és persze még csak nem is személyenként, de tárgyanként értendő. Aki idáig eljutott, az csak nem fordul vissza, gondolhatják a nem éppen nagyvonalú rendezők a Millenárison. Ezen kívül a kiállítás legmarkánsabb olyan élmény-elemét, amit nem lehet egy laza délutánon az internet segítségével magunkévá tenni, szintén felárral mérik. A különféle asztronauta-kiképző szerkezetek kipróbálására gondolok, ami 500 forintba fáj, eszközönként... Nem túl elegáns, gondolom, de mivel a magyar reformok működnek, ezek kifizetése már nyilván nem jelent gondot a jövő Farkas Bertalanjainak, illetve a kedves szülőknek, teszem hozzá kajánul…
Ezen baljós kezdet után, egy sötét alagútba jutunk, amelyben az egyetlen látványosság egy űrhajóablakszerűen kialakított kijelző, rajta a Föld képével. Hát jó. Utána egy kis korai rakéta-történelem a világháborúk idejéből, mely során meg is ismerjük a kiállítás alapvető formáját, mely a továbbiakban sem igen fog változni, és amelyet makettek, TV képernyőkön körbe-körbe futó kisfilmek, illetve kicsiny, rosszul megvilágított táblák jelentenek.
Nem akarok azért senkit sem lebeszélni a dologról, akinek ideje és pénztárcája engedi. A sokszor impozáns méretű makettek és a leírások, filmek hordozta információk jelenthetnek némi izgalmat az egyszeri űrkalandornak. A MIR állomás megdöntött modellje, melybe belépve szédülés fogja el az embert, szintén emlékezetes élmény. Érdekes lehet megtekinteni az űrruhák vagy a holdjáró életnagyságú modelljeit is közelről, nem is beszélve arról, mikor a Nemzetközi Űrállomás kutatómoduljának a belső terében nyomkodhatjuk a replika műszerfalakat egy kicsit. Számomra az egyes Apollo küldetések leírása és főként azok nagyban is megtekinthető emblémái jelentettek még külön gyönyörűséget.
A formai elemek elavultságán túl, a tartalmi rész keltett fájó hiányérzetet bennem. Az utóbbi évek ambiciózus tervek és forradalmi újítások megjelenését hozták ugyanis az űriparban. A kereskedelmi űrrepülés valósággá válása a szemünk előtt megy végbe. A SpaceX, a cégek közül elsőként (de máig nem utolsóként), 2012 óta rendszeresen szállít ellátmányt a Nemzetközi Űrállomásra saját fejlesztésű Dragon kapszulákban. Ezeket a szintén általuk gyártott Falcon rakéták segítségével juttatják pályára. A következő egy-két év során pedig várhatóan elkezdik a legénység szállítását is ezeknek az eleve ezzel a céllal fejlesztett járműveknek a segítségével, miközben gőzerővel tesztelik a rakéták következő generációit. Ennél is kecsegtetőbb fejlemény az Igazi Vasember, azaz Elon Musk és cége háza tájáról az az előrelépés, amit az újrahasznosítható rakéták fejlesztése terén értek el, és ami szintén évek, és nem évtizedek múlva drasztikusan csökkenteni fogja az űrbejutás költségét. Könnyen lehet, hogy olyan földrengést indítanak majd el az űriparban ezzel, amilyen a polgári repülés esetében történt úgy fél évszázaddal ezelőtt.
Mindeközben a NASA sem tétlen. Az amerikai űrhivatal öles léptekkel halad a Mars-misszió felé, mely lassan, végre tényleg elérhető célként kezd földerengeni, ha kicsit alaposabban is áttanulmányozzuk a NASA terveit. Bivalyerős rakétát és mélyűri tartózkodásra szánt űrkabint fejlesztenek, melyek tesztelése már javában zajlik, valamint többlépcsős tervet készítettek a Mars eléréséhez szükséges technológia tesztelésére és fejlesztésére. E terv második fázisában szerepel többek közt egy kisebb üstökös befogása, illetve emberek hosszabb távú űrben tartózkodása egy olyan Hold-pályán, amely messzebb van a Földtől, mint bármi, ahová eddig elmerészkedtünk. A Mars-utazás a 30-as években elérendő cél a NASA tervei szerint.
A fentiekből következően űrlázban ég az egész golyóbis, könyvek születnek, filmek kerülnek vászonra, izzanak a tweetek, és persze ezerrel pörög az űripar. Na ez az, ami az űrkiállításból jobbára kimaradt. Egyedül a NASA új kapszulájának, az Orionnak a készüléséről látható egy rövidfilm, az is elvész a többi, számtalan kisfilm, Farkas Bertalan magyaros űrtápja, és egy – nyilván csak a gyerekek kedvéért – furcsamód odapasszintott Darth Vader között… A kiállítás legvégén még beülhetünk egy rövid vetítésre, ahol a NASA reklámanyagában azért elmeséli két nagyon lelkes bemondó, hogy készül itt valamiféle nagyobb szabású terv is. Gyanítom, a rendezők is cikinek érezték, hogy némileg elavult az anyag, ezért gyorsan hozzácsapták ezt a filmet.
Tudom, hogy nem könnyű dolog valami ilyen nehezen átélhetőt, ennyire földöntúlit hitelesen bemutatni oly közel a tengerszinthez, mint a Kárpát-medence. Mégis úgy érzem, az űrkiállítás rendezői mintha nem is próbálták volna megoldani ezt a feladatot, vagy ha mégis, hát idejekorán megrettentek, szembesülve azzal. Így azonban az akadémikus, az interakciót többnyire nélkülöző (vagy azt nehezen hozzáférhetővé tevő), a dolgot talán könnyen letudni szándékozó hozzáállás, a kiállítást körüllengő kampánnyal, és az űrkutatás körüli általános hangulattal ellentétben, kisiskolás megoldást hozott. Utóbbi pedig tényleg inkább csak a gyerekeknek nyújtott komolyabb élvezeteket, azonban, hogy ezen élvezetek párosultak-e információval, vagy inspirációval a számukra, abban szintén nem vagyok biztos. Ekképpen maga az űrkutatás és a technológia, valamint az emberiség sorsának nagyon is aktuális, epikus témája veszített hiteléből, mélységéből, komolyságából, és az űrkutatás jövőjébe való betekintés helyett inkább a múzeumok múltjából kaptunk ízelítőt.
A gyerekekkel alaposan megtömött sort a giroszkóp és a repülőgép szimulátorok felé így már nem volt kedvünk kiállni, valaki esetleg mesélje majd el a kommentekben, hogy megpörgetik-e azért annyira az embert, hogy végül csillagokat lásson!
